Egy stáb, egy főnök: hogyan tartom kézben az egészet

A leggyakoribb kérdés, amit kapok, nem az, hogy mire képes mindez. Hanem az, hogy és ha elszabadul? Ha egy egész stáb dolgozik a háttérben, ki garantálja, hogy nem csinálnak valami ostobaságot a nevemben?

Jogos kérdés. És a válaszom nem egy ígéret, hanem a rendszer felépítése.

Három fokozat

Nem minden feladat egyforma, tehát nem is kap minden ügynök egyforma szabadságot. Három fokozatban gondolkodom.

Az első fokozaton az ügynök csak jelez. Lát valamit, szól róla, de nem nyúl hozzá. Ennyi. A döntés az enyém, az első mozdulattól.

A második fokozaton az ügynök előkészít és javasol, de mielőtt cselekedne, engedélyt kér. Megcsinálja a nehezét, aztán megáll, és rám vár. Én bólintok, vagy nem.

A harmadik fokozaton az ügynök önállóan elvégzi a dolgát, és utána jelent. Ezt csak arra adom, ami visszafordítható és alacsony kockázatú. Ami nem az, az soha nem kerül ide.

Hol húzódik a határ

A szabály egyszerű. Ami visszafordíthatatlan, ami kifelé hat, ami pénzről vagy emberről szól, az mindig megáll nálam. Egy belső piszkozat elkészülhet magától. Egy kiküldött levél nem megy ki a jóváhagyásom nélkül. Ez a különbség a kényelem és a kockázat között, és a rendszer tudja, melyik melyik.

Miért ez a lényeg

Mert az autonómia önmagában nem érték. Egy ügynök, ami mindent megtehet, nem segítség, hanem kockázat. Az érték ott keletkezik, ahol az önállóság és a kontroll együtt van jelen: a gép elvégzi a munka nagy részét, én pedig ott döntök, ahol tényleg kell.

Nem azért alszom nyugodtan, mert vakon bízom. Azért, mert tudom, hol állnak meg a dolgok. És ez nem technikai kérdés. Ez a bizalom alapja.